Inverzlogisztika

„Az inverz logisztika olyan tudományos és gyakorlati ismeretek, tapasztalatok és módszerek összessége, amelyek alkalmasak az eredeti használaton kívülre kerülő áruk, termékek, erőforrások és az ezekhez kapcsolódó információk hálózatokon belüli és hálózatok közötti áramlásának koordinálására, a termék előállítók szolgáltatásainak bővítéséért és a környezetvédelmi előírások betartásáért.”

Forrás: Déri András

A hulladéklogisztika kialakulása a környezetükre fokozottan figyelő fejlett országoknak – Németország, Dánia, Svájc, Ausztria, stb – köszönhető. A visszirányú logisztika első igazán komoly kikényszerítő ereje azok az állami szabályozások, amelyek a német (German Packaging Order) és néhány más európai ország (Dánia, 1991, Packaging Covenant) szigorú környezetvédelmi szabályozásában öltöttek testet. Ezen törvények többek között megadták a jogot a vásárlónak, hogy kereskedelmi láncok boltjaiban hagyják a vásárolt termék csomagolóanyagát és a bolt tulajdonosának kötelessége azt a megfelelő módon feldolgoznia. Ők ismerték fel legelőszor, hogy nem csak az „ellátási” lánc menedzsment (Supply Chain Management), de a „hulladék” lánc menedzsment (Waste Chain Management (WSC), vagy Return Management (RM)) is igen fontos része a hagyományosan vett logisztikának. (1. ábra)

1. ábra: A hagyományos (SCM) és inverz (WCM, vagy RM) logisztikai folyamat elvi vázlata

Az elvi vázlaton végigkövethető az a zárt rendszer, melyben az anyagok és információk áramlása végbemegy. A zöld nyilak jelölik a szállítási műveleteket, valamint az anyagáramlás irányát.

Egy előadásából (Forrás: Déri András) kiragadott és általam kiegészített táblázat segítségével hasonlíthatjuk össze az SCM és WCM legjellemzőbb tulajdonságait:

A folyamatokat tekintve láthatjuk, hogy a „hagyományos” logisztika elsődleges célja az áruk szétosztása, míg az inverz logisztika fordítottan, a begyűjtési folyamatokra koncentrál.

A műveletek azt jelentik, hogy a lánc szereploi milyen módon működnek közre a folyamatok során. Ez az SCM esetében általában összeállítás, értékteremtés, míg WCM esetén bontásról, az alkatrészek szétszereléséről van szó.

A minőséget az elosztó jellegű rendszerben magára a termékre és annak funkcionalitására (jól muködjön, megbízható legyen) vonatkoztatjuk, míg az inverz-logisztikai láncban a minőség kérdése a szétbontott alkatrészekre, részegységekre vonatkozik. (szakszerűen bontották-e szét, minőségi szempontból másodfelhasználásra alkalmas-e?)

Az értéklánc a szokásos logisztikai folyamatoknál döntő többségben a vevők igényeihez mért, „fogyasztói-húzáson” alapul. A WCM esetében ezt a gyártók, forgalmazók által nyomott rendszereként foghatjuk fel.

Az SCM az elsődleges fogyasztói piac igényeit kívánja kielégíteni, a reverse-logisztika pedig épp a fogyasztói piac hulladékát hivatott eltakarítani, és az újrahasználás, újrahasznosítás elve alapján a másodlagos felhasználást kívánja alapvetően elősegíteni. Ha ez nem megoldható, úgy az ártalmatlanításban segít.

Az SCM anyagáramlása vevőirányú, míg a WCM ezzel ellentétes irányú.

Az ábra jól mutatja, hogy mennyire komplex és szerteágazó az a háló, melyet a hulladékok kezeléséhez kapcsolódó, a hagyományoshoz képest ellentétes irányú logisztikai folyamatok produkálnak.

A szereplők közötti kapcsolatok is rendkívül bonyolultak, hiszen szinte minden eléképzelhető kontakt-variáció létrejöhet a valóságos életben. Gondoljunk csak a HEEB-ekre vonatkozó 264/2004-es rendeletre, mellyel az állam a háló minden tagját valamilyen módon befolyásolja, de leginkább a gyártók kiterjesztett felelősségét hangsúlyozza.

A gyártók – pontosan a rájuk ruházott felelosség súlya miatt – szeretnének kibújni és koordináló szervezetek közreműködésével kötelezettségeik egy részét a kereskedőkre és külső logisztikai szolgáltatókra bízzák. Ez azt jelenti, hogy az inverz-logisztikában az outsourcingolható (kiszervezhető) tevékenységek aránya jóval nagyobb, mint a hagyományos logisztikában. Ezt bizonyítják a napjainkban is születő szerződések, melyek a gyártók (ill. általuk létrehozott koordináló szervezetek) és a speciális, inverzlogisztikai szolgáltatók között jönnek létre. Ezek a logisztikai vállalkozások – amellett, hogy sokrétű feladatot végeznek – leginkább szállító tevékenységükből kifolyólag kapcsolatba kerülnek a bontókkal, feldolgozókkal, ártalmatlanítókkal, illetve a másik oldalról pedig az ipari, és háztartási szektorral, mint vevőkkel. A logisztikai szolgáltatók jelentik tehát a valódi, fizikai kapcsolatot az egyes szereplők között. Végül az állam (mint jogalkotó) által létrehozott felügyeleti szervek (pl: Környezet- és Természetvédelmi Főfelügyelőség) hivatottak vizsgálni a rendszer biztonságos és jogszabályokhoz igazodó működését.

Néhány szó a feladatról...

A hulladéklogisztika feladata tágabb és szűkebb körben is értelmezhető. Tágabb értelemben véve a reverse-logisztika magában foglalja: „a felhasznált alapanyagok arányának a csökkentését, a hagyományosan használt alapanyagok környezetbarátabb változatra való cserélését, az anyagok újrahasználását és az anyagok újrafeldolgozását.”

E megfogalmazás alapján akár úgy is tűnhet, hogy a tágan értelmezett hulladéklogisztika valódi részhalmaza az un. integrált hulladékgazdálkodásnak, mely rendszer egyébként a hulladékos problémák általános megoldásának eszköze: „az integrált hulladékgazdálkodás azon tevékenységek összessége, mely a hulladékos problémák környezetileg hatásos, gazdaságilag hatékony megoldását eredményezik” . 

A tágan és szűken vett feladatkörök tisztázásában az alábbi ábra segít.

A hulladéklogisztika tágan és szűken értelmezett feladatai

A rajzról jól látszik, hogy a belső körben a szorosan egymáshoz kapcsolódó, konkrét inverz-logisztikai folyamatok helyezkednek el, míg a tágan értelmezett hulladéklogisztikában (külső kör) már elméletek, modellek és eljárások találhatóak. A legkülső halmaz pedig az integrált hulladékgazdálkodást jelképezi, mely a teljes rendszert alkotó elemek szerves egésze.

Az inverz logisztika általános és legalapvetőbb feladata tehát az újrahasznosítás elosegítése, mely több, egymásra épülő elemből áll.

E témával kapcsolatban Prof. Dr. Knoll Imre az alábbiakat írja Logisztika a 21. században címu könyvének 154. oldalán:

„Itt a gazdasági és társadalmi célok biztosításába igyekszik a logisztika is bekapcsolódni, és a közös tevékenység az 5R környezetvédelmi intézkedési program. Ez a jövőképnek is nevezhető újrahasznosítási módszer a következő elemeket tartalmazza:

•  a hulladékok keletkezési helyeinek felkutatása és ezeken a helyeken mennyiségének csökkentése (Reduction at the Source);

•  a hulladékoknak, esetleg veszélyes anyagoknak kevésbé problémás anyagokkal történő helyettesítése (Replacement);

•  lehetőség szerint, ezekbol a hulladékokból, értékes anyagok, illetve energia visszanyerése (Recovery);

•  a hulladékok szelektív összegyűjtése után, újrafeldolgozás (Recycling);

•  az előző folyamatba is sorolják, de alapvetoen külön művelet az újrahasznosítás (Re-utilation).”

Mi a probléma és mi az oka?

Az elektronikai és számítástechnikai eszközök gyors avulása miatt egyre növekszik az értéktelenné váló berendezések és alkatrészek mennyisége. A kiselejtezett készülékek azonban veszélyes hulladéknak számítanak, s ekként kellene kezelni őket.

Korunkban, amelyre az amerikai gazdaságfilozófia kitalálta a "fogyasztói társadalom" ideológiát, egy termék annál értékesebb, minél korszerűbb, vagyis minél hamarabb le tudunk cserélni vele egy régebb óta használt, előzőleg vásárolt terméket.
Különösen így van ez a számítástechnikai iparban, amelynek léte nélkül nem lenne működőképes az élet egyetlen szektora sem. Ami ma a mikroelektronikában a csúcstechnikát jelenti, az holnapra már elöregedett, elavult termék, holnaputánra pedig értéktelen hulladék. A legnagyobb gyártók egymással versenyezve próbálják lerövidíteni egy-egy termék élettartamát. A piac egyre nagyobb kapacitású gépeket igényel; a legújabb programokat csak a legmodernebb gépeken lehet használni, az új szoftverek pedig egyre nagyobb tárolókapacitást igényelnek.
Az elektronikus szemét mennyiségéről csak nagyon közelítő becslésekkel rendelkezünk. Eszerint Európában a legnagyobb mennyiség Németországban keletkezik, hozzávetőleg 1.2 millió tonna évente, ezt követi Olaszország 750 ezer tonnával, a többi OECD - tagországban 200 ezer tonna alatt van az e-hulladék tömege. Magyarországon minisztériumi becslések szerint 25-30 ezer tonna az éves mennyiség, mely kommulálva 2005-ben elérheti a 150-160 ezer tonnát is.

Az ökológusok számára azonban nem elsősőrban a hulladék mennyisége jelenti a problémát, hanem azok a hiányzó intézkedések és technológiák, amelyek révén a hulladék keletkezését el lehetne kerülni, és amelyekkel meg lehetne oldani a hulladék visszaforgatását és újrahasznosítását. Az elektromos készülékek nagy része a kommunális hulladékban végzi pályafutását, amivel együtt vagy a hulladéklerakóba, vagy a szemétégetőbe kerül. Ha a villamosipari és elektronikus hulladékok normál szemétégetőbe kerülnek - a különféle műanyagok és az azbeszt mellett a periódusos rendszernek csaknem fele benne van ezekben a készülékekben -, a káros égéstermékek levegőbe jutása beláthatatlan egészségügyi hatással járhat.
Egyelőre csupán 4 százalékát teszi ki a kommunális hulladékmennyiségnek az elektronikus eredetű hulladék, ez, a prognózisok szerint, öt éven belül már 30 százalék körüli lesz. Figyelembe véve, hogy a jelenlegi mennyiség depóniákba - tárolóhelyekre - kerül, a több mint hétszeres várható mennyiségi növekedés mindenképpen szükségessé teszi a hasznosítás mielőbbi megoldását. Nem szabad ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a hulladéklerakókban található nehézfémek 70 százaléka kidobott elektronikai készülékekből származik, s a belőlük kioldódó anyagok közül számos különösen veszélyes az élővilágra és az emberi egészségre.

Mi a HEEB?

A HEEB egy mozaikszó, melynek pontos jelentése: Hulladékká vált Elektromos és Elektronikus Berendezés. Itt kell felhívni a figyelmet, hogy ezek a berendezések nem csupán a háztartásokból kerülhetnek ki! Jó pár szakember használja a HEEB kifejezés helyett az e-hulladék, elektrohulladék kifejezéseket is. Ugyanezt fejezi ki az angol WEEE szóösszetétel, mely a Waste Electrical and Electronic Equipment szavakból származtatható.

Az elektromos és elektronikai berendezéskategóriák

1. Háztartási nagygépek

2. Háztartási kisgépek

3. Információs (IT) és távközlési berendezések

4. Szórakoztató elektronikai cikkek

5. Világítótestek, kivéve a normálizzók, halogénizzók és a háztartásban használt lámpatestek

6. Elektromos és elektronikus barkácsgépek, szerszámok, kivéve a helyhez kötött, nagyméretű ipari szerszámok

7. Játékok, szabadidős és sportfelszerelések

8. Orvosi berendezések, kivéve a beültetett és a fertőzött orvosi berendezések

9. Ellenörző, vezérlőés megfigyelő eszközök

10. Adagoló automaták

Az e-hulladék feldolgozás Magyarországon

A hulladékfeldolgozás jövőre vonatkozó általános irányelveit - az EU-direktívákkal összhangban - az Országos Hulladékgazdálkodási Tervben (az OHT-ben) fektették le, az Országgyűlés pedig 110/2002. (XII. 12.) határozatával megbízta a kormányt, hogy a II. Nemzeti Környezetvédelmi Program részeként, a 2003 és 2008 közötti időszakra dolgozza ki ennek részletes intézkedési ütemtervét, határozza meg a megvalósuláshoz szükséges eszközrendszert, jelölje ki a feladatokat, a finanszírozási forrásokat és a felelősöket.
A Magyarországon használatban lévő mintegy 1,5 millió komputer körülbelül 80 százaléka irodákban és hivatalokban található. A gyorsan elavuló gépeket a tehetősebb cégek 2-3 évente, a háztartások és hivatalok viszont csak 5-6 évente cserélik. Mivel a régi számítógépek egy részét továbbadják, jelenleg 100 ezer körülire tehető a hulladékká váló PC-k száma. Mobiltelefonból viszont becslések szerint 6 millió van az országban, ebből körülbelül egymillió darab válik feleslegessé a közeljövoben. Hulladékként való hasznosításuk teljesen megoldatlan.
A magyarországi nagy számítógép- és mobiltelefon-forgalmazók - tapasztalatok szerint - nem mozgatnak meg minden követ saját hulladékaik eltüntetésében. Arra a kérdésre pedig, hogy mennyire készülnek a jövőre, vagyis arra a közelgő feladatra, amely az EU-direktíva életbelépése után (2005. augusztus 13-tól) rájuk vár, a válasz meglehetősen ködös.
A legnagyobb kérdőjel az, hogy mit jelent majd a gyártóknál és a forgalmazónál az Unió Ötödik Akcióprogramjában megfogalmazott "szennyező fizet" elve. Ennek alapján ugyanis a hulladék termeloje, birtokosa vagy a hulladékká vált termék gyártója köteles a hulladék kezelési költségeit megfizetni vagy a hulladékot ártalmatlanítani. A szennyezés okozója, illetoleg előidézoje felel a hulladékkal okozott környezetszennyezés megszüntetéséért, a környezeti állapot helyreállításáért és az okozott kár megtérítéséért, beleértve a helyreállítás költségeit is.

Mit tehetünk?

Először is vegyük komolyan a problémát! Nem mindegy, hogy gyermekeink, unokáink milyen környezetet örökölnek tőlünk.

Konkrét tanácsok

1) Ne dobjuk ki a kommunális hulladékok közé az elhasznált, megúnt, vagy sérült, használhatatlanná vált elektromos berendezéseinket, mert ezek fokozottan károsíthatják, terhelhetik környezetünket!

2) Számtalan jel mutat arra, hogy 2006 második félévében már megindulnak az un. e-hulladék lomtalanítási akciók. A elektrohulladékainkat ekkor, az erre szakosodott logisztikai szolgáltatónak (pl: ÁTI Depo Rt.) adjuk át.

2) Ha nem tudjuk kivárni a legközelebbi HEEB lomtalanítást, akkor keressük meg a legközelebbi hulladéákudvart, átvevőhelyet, és oda vigyük, vagy szállítassuk el ezeket a berendezéseket.

3) Fontos, hogy ezt a fajta környezettudatos viselkedésmódot megértessük és elfogadtassuk a közvetlen közelünkben élőkkel, így például gyermekeinkkel, unokáinkkal, barátainkkal és szomszédjainkkal. 

Újraalkalmazás (reuse)

Az elektronikai hulladékot egyébként hármféleképpen lehet hasznosítani, és voltaképpen ezek mindegyike megtalálható Magyarországon.
A "reuse" a termék eredeti funkcióban, formában történő ismételt hasznosítását jelenti, a számítógép- és mobiltelefon-hasznosításnak jelenleg ez a szinte kizárólagos formája. Lényege, hogy a fizetőképes kereslet hiánya miatt kétszer, háromszor is gazdát cserél a készülék. Ezért a terméket, a nyugati felhasználókkal ellentétben, értéknek tekintik a tulajdonosok. A gépek hosszabb ideig maradnak egy-egy személynél, akár öt-hat évig is. A nyugati számítógép-használattal megegyező ideig csak a többnyire nyugati, tőkeeros cégek használják a gépeiket. Ők azok, akik két-három évenként cserélik le gépparkjukat. A készülékeket aztán vagy saját dolgozóiknak adják tovább, vagy alapítványoknak ajándékozzák.
Ugyanezen az elven működnek a kisebb számítógép-kereskedések is. Sok közülük némi térítés ellenében hajlandó átvenni a még használható, leselejtezett gépeket. Mobiltelefonok esetében is számos viszonteladó és kiskereskedés foglalkozik a régi készülékek vásárlásával és továbbértékesítésével.
Az egyik szolgáltató által begyűjtött és leadott telefonok például egy hulladékkereskedő vállalkozáson keresztül olyan fejlődő országok (Ukrajna, Szerbia, Románia) piacaira érkeznek, ahol még nem elég fejlett a mobiltechnológia. A már végleg eladhatatlan készülékek a belőlük kinyerhető alkatrészek miatt jelentenek értéket a feldolgozók számára. Végső soron azonban a mobiltelefonokból kinyerhető értékes anyag csupán az össztömeg néhány százaléka. A maradék jelenleg a hulladéklerakókba kerül.
A gép vagy alkatrészének újra használata tehát addig tart, ameddig végleg hulladékká nem válik. Ettől kezdve a sorsa már követhetetlen. Még a környezetvédelmi minisztériumnak sincsenek adatai arról, hogy mit csinálnak a végleg leselejtezett készülékekkel, hány százalékuk kerül a kommunális hulladékba.

Újrahasznosítás (recycling)

Ez a folyamat a hulladékhasznosítás teljes menetét magába foglalja - vagyis a begyűjtést, az előkészítést, az alapanyagelőállítást és a feldolgozást. Ebben a folyamatban a hulladékot vagy saját anyagában hasznosítják, vagy nyersanyagként dolgozzák fel újra, s végül az eredeti funkcióval megegyező vagy más termék előállítására használják fel. A feldolgozott hulladékból visszanyerhető alapanyagának akár 95 százaléka és tömegének 65 százaléka is. Magas értékű másodlagos nyersanyagként újra felhasználható, végül a hulladékmaradék csupán 5 százalékának kell megoldani további sorsát.
Magyarországon az e-hulladékhasznosítás teljes menetéből több elem is hiányzik, illetve csupán egyes részfolyamatait végzik. Így csak begyűjtést és részleges előkészítést végeznek a következő hulladékhasznosító vállalkozások: Inter-Metál Recycling, VH-Metall, Palota Kft., Szinva Net, Zellner-Recycling. A többi e-hulladékhasznosító vállalkozás kizárólag begyűjtéssel foglalkozik.
A feldolgozás tulajdonképpen kézi erővel történő szétszerelést jelent mindegyik cégnél. Ezáltal egyrészt megszabadítják a készülékeket a káros anyagoktól, másrészt kinyerik belőlük az értékesíthető anyagokat. A kézi szétszerelés lehetővé teszi a használható elemek érékének megőrzését, viszont nagyon idő- és munkaigényes folyamat. A bontási mélység növekedésével a szétszerelés költsége lényegesen emelkedik.
Az elektronikai hulladék legkönnyebben kinyerhető, legjobban értékesíthetőo és legösszetettebb részei azok a nyomatatott áramköri lapok, amelyek különböző fémeket tartalmazó szerelvényekből és nem recirkulálható műanyag és kerámia alkatrészekből állnak. Az összegyűjtött áramköri lapkák frakcionálására, illetve a fémtartalom kinyerésére Magyarországon nem található megfelelő berendezés, ezért a nyákokat nyugat-európai kohókba szállítják feldolgozásra.

                                                                                                                 Forrás: FKF Rt.

(Ábra: A biztonságos ártalmatlanítási folyamat, Forrás: Vértes Edit: Reverse Logistic – Elektromos és elektronikus berendezések használata során keletkező hulladék újrahasznosításának szerepe a környezetvédelemben, MLE 2003. évkönyv)

Az ábra alapján megfigyelhető, hogy a hulladékok jól elkülöníthető részfolyamatokon keresztül érik el végállomásukat, a deponálót illetve az égető művet.

Az ártalmatlanítás alapesetei

Égetés (vagy a lerakást megelőző más fizikai-kémiai eljárás), mely

•  a lerakandó hulladék térfogatát vagy

•  anyagi minőségéből fakadó kockázatát (veszélyességét) csökkenti.

A hulladékégetés kockázatai

•  levegőszennyezés

•  a salak és a pernye mint kockázatos hulladékok;

•  kellemetlen szaghatás vagy füstkibocsátás.

Védekezés : megfelelő helykiválasztással, a hulladék homogenizálásával osztályozásával, füstgáztisztítással, a salak és pernye megfelelő lerakóban történő elhelyezésével, stb.

Lerakás (rendezett) , mely során a hulladékot úgy helyezzük el a földben vagy a föld felszínén, hogy kizárjuk vagy minimálisra csökkentsük a szennyezés valószínűségét.

Regionális lerakónak a több települést kiszolgáló lerakót hívjuk. Előnye, hogy kihasználható a lerakásnak az a tulajdonsága, hogy a méret növelésével az alkalmazandó technológiák (szigetelés, csurgalékvíz-kezelés, stb.) fajlagosan olcsóbbá válnak, azaz a lerakás határköltsége a lerakott hulladék mennyiség-növekedésével csökken. E méretgazdaságossági hatásnak a szállítás egyre növekvő határköltsége lehet a legfőbb korlátozó tényezője.

A hasznos területeket elfoglaló és hosszú távon is nagy kockázatot jelentő lerakást, mint eljárást a szakemberek ma már hátrányban részesítik az égetéshez képest és próbálják az ilyen módon való ártalmatlanítás mértékét a lehető legkisebbre csökkenteni.

Ezzel kapcsolatban az Országos Hulladékgazdálkodási Terv Általános Kötetének 22. oldalán ez olvasható: „2003-ig felül kell vizsgálni az ország területén muködő hulladéklerakókat (…) 2009-ben már ne működhessen a környezetvédelmi követelményeket maradéktalanul ki nem elégítő lerakó (…) a végső lerakóhelyre kerülő hulladék mennyiségét 20%-kal kell csökkenteni.”

A hulladéklerakás kockázatai

•  talajszennyezés;

•  a felszín alatti vizek szennyezése.

Védekezés: a lerakás megfelelő helyének kiválasztásával, szigeteléssel, csurgalékvíz-kezeléssel, a lerakó gázok (biogáz) összegyűjtésével és elégetésével vagy hőhasznosításával, a környezetminőség folyamatos ellenőrzésével (monitoring), bezárás utáni tevékenységek végzésével: a végleges takarás kialakításával, valamint karbantartással.

Megjegyzés : A hulladékkezelési eszközök alkalmazása szintén szennyezés forrása lehet. Leginkább a nem megfelelő hulladékégetési vagy lerakási technológiák válhatnak maguk is szennyező-forrássá.

Az ártalmatlanítás legújabb technológiája

Vannak olyan veszélyes, radioaktív anyagok, melyeket csak végleges deponálással lehetett eddig ártalmatlanítani. Az ilyen anyagok késobbi, biztonságos megsemmisítésére ad lehetőséget egy nemrég felfedezett – veszélyes hulladékok megsemmisítésére is alkalmas – módszer, az úgynevezett plazmatechnológiás ártalmatlanítás.

Az új technológia alapjai az úgynevezett plazmaágyúk, melyekkel a célpontot – jelen esetben veszélyes hulladékot – 4-7000 ° C hőmérsékletre hevítve, a mérgező, rákkeltő, genetikailag károsító stb. molekulákat atomi elemeire bontjuk szét. Az így ionizált hulladékból új és hasznos, vagy hasznosítható anyagok is felépíthetők, tehát a bevitt anyag egy része újrahasznosítható. Az új technológia hátránya, hogy rendkívül tőke- és energia-intenzív. Ennek ellenére már 1998-ban Magyarországon is készült hatástanulmány egy ilyen berendezés kapcsán.

Forrás: Benkő Lajos: Elektromos és elektronikus hulladékok kezelésének háttere és kapcsolódó logisztikai feladatok